Gondolom mindenki elfogult:
Tudvalévő volt, hogy a Rákay Philip, Szente Vajk és Kis-Szabó Márk által írt forgatókönyvben lesznek fiktív elemek, de arra nem gondoltam volna, hogy szinte csak azokból fog állni. A leginkább szembetűnő a műfajválasztás, illetve a kitalált gonosz, Farkasch személye (Horváth Lajos Ottó), aki nem mellesleg főszereplővé avanzsálódik az elnyűhetetlen, képregényfilmekre hajazó antagonista szerepében. Benne rejlik a legtöbb potenciál, mégsem tudnak mit kezdeni vele azon kívül, hogy velejéig romlott és erkölcstelen. Az expozíció lendületessége a Pilvaxból való távozás után alábbhagy, és a film nagyjából felétől iszonyúan repetitívvé válik az összkép. Annyit látunk, hogy az ifjak egyre nagyobb tömeget mozgatnak meg, a Nemzeti dal hatására a legaljasabb pórnép is hithű hazafivá válik, sőt, a vers még a dadogást is megszünteti, Petőfi népszerűsége pedig néhány óra leforgása alatt Jézuséval vetekszik.
Masodik:
Amikor március 15-öt meg akarták filmesíteni, rá kellett jönniük, hogy „kevésbé filmszerű”, azaz hiányoznak belőle az egyértelmű konfliktusok, a célok, absztraktok, és mivel a közvélemény szeme előtt a szórakoztató film = akciófilm, a folyton vonuló, meg-megálló tömeg nem igazán alkalmas arra, hogy akciójeleneteket facsarjanak ki belőle.
Ezért Rákay és két forgatókönyvíró-társa (Szente Vajk és Kis-Szabó Márk) úgy döntöttek, felturbózzák azt, ami történt. Petőfi Sándort valóban évek óta megfigyelte a bécsi rendőrség, de a márciusi ifjak kapnak egy ellenlábast a Farkasch nevű könyörtelen titkosrendőr személyében (Horváth Lajos Ottó), Szendrey Júliából ide-oda rángatott áldozat és túsz lesz, a dulakodásokból verekedés, a történelemből pedig vidámpark. A Most vagy soha! a Star Trek-sorozatok holofedélzete: megidéz egy kort, láthatólag az alkotók legnagyobb szórakoztatására.
Harmadik:
De OK, legyen! Megkísérlem a pozitív hozzáállást ehhez a Petőfi-képhez. Mi vezethetett odáig, hogy a Most vagy soha Petőfije szinte rezzenéstelen, merev arccal bámulva meneteljen át a városon? Szinte annyira megveszekedetten azonosul a forradalmár szerepével ez a „Petőfi”, hogy már-már egy 1950-es évekbeli agitprop filmben is túl sok lenne. És itt nem Berettyán Sándor színészi képességeit szólom le, hanem a rendezői felfogást (a filmet papíron és ténylegesenn(?) rendező Lóth Balázs helyett a kreatív producer és mindenes Rákay Philip szokott nyilatkozni), a rossz forgatókönyvet. A film azt sugallja, hogy a nemzeti függetlenségünkre csak a nyugat veszélyes, ellenük kell harcolni, s kivívni a függetlenséget.
Milyen érdekes, hogy a jelenlegi hatalom ideológiája dettó ugyanez, s elkölthetett a stáb hatmilliárdot a bűnös nyugat ellen kurucos szabadságharcot folytató, “bátor” kormányfőnk tetteinek történelmi igazolására. Miért kellett Petőfiből egy tábornokokat megbabonázni tudó hőst kreálni, akinek elég pár szót szólnia a kakaduként cifrálkodó öreg Lederer Ignác tábornokhoz, s az máris feladja a küzdelmet, s így egyből győzött is a forradalom?! Miért nem lehetett ezt a dicsőséges napot hívebben ábrázolni? Mert akkor nem hozta volna vissza a politikai árát? Mert ez így szimpla propaganda! Kurzusfilmmé silányították ezeket a dicső napokat.
Nem ismerek más olyan forradalmat, ahol délben hazamennek enni a dicső, később utcanévvé váló férfiak. Mert 1848-ban, a valóságban hazamentek enni. Ehhez képest a filmben akciójelenetek zajlanak, a katonának alkalmatlan Petőfi Sándor emeleti ablakon ugrik ki terhes feleségével, s futva menekül a hatalom pribékje elől. Miért kellett meghamisítani a történelmet? Mert Petőfi Sándor feltehetően egészen más dolgot csinált ezen a napon? Nem szentként viselkedett, hanem húsvér fiatalként?
A filmben Szendrey Júliát is elég csúnyán lefokozták, korának egyik legradikálisabb, legintenzívebb, izzó, izgalmas nőalakja lehetett olvasmányaim alapján, ehhez képest itt jobbára egy szende nő, akit Mosolygó Sára (ő is egy igazi tehetség) alakít, s gyönyörű szemeivel esdeklőn bevallja, hogy gyermekük születik. A valóságban március 15-től december 15-ig, Petőfiék gyerekének megszületéséig napra pontosan 9 hónapnyi idő telik el – ami éppen elég idő ahhoz, hogy egy nő kihordjon egy magzatot. Ehhez képest a filmbeli Szendrey Júlia már a két egymásba olvadt ivarsejtet is megérzi a petevezetékében, s ebből tudja, hogy terhes.
Erre a hamisításra miért volt szükség? Ennyire olcsó, hatásvadász ötletet minek kellett ráterhelni a már önmagában is nehezen megragadható eseménysorra? Ami annyi, hogy pár tucatnyi radikális fiatal fellázított egy várost! Nem egy elképzelt titkosrendőrrel csörtéztek még ebédszünetben is.
Szinte biztosra vehető, ezt több irodalomtörténész is állította, hogy 1848. március 15-én két, kiemelkedően fontos esemény történt Petőfi Sándor életében, az egyik a forradalom volt maga, a másik a gyermeke fogantatása. Úgyhogy az ablakon kiugráló akciójelenet helyett, ha a filmkészítők törekedni szerettek volna a történelmi hűségre, akkor egy szenvedélyes ágyjelenet hívebben kifejezte volna Petőfi valóságos életét (persze, akkor az általános iskolásokat elvesztették volna a minimum 14-es karika miatt).
Negyedik:
Mi is tudunk kicsit sárga, kicsit savanyú, B kategóriás akciófilmet készíteni, akár Petőfi Sándorról is, az első magyar Jediről, akit az első magyar Terminátor üldöz megveszekedetten
A Most vagy soha! elején feltűnő inzert azt hirdeti: „Ami történt, és ami történhetett volna”. Hamar gyanús lesz, ami végül be is igazolódik: Rákay Philip, Szente Vajk és Kis-Szabó Márk forgatókönyvírókat mintha csak az „ami történhetett volna” rész érdekelte volna igazán, nem a forradalom kirobbanása. Ugyanis minimum a tetemes – kétórásnál is hosszabb – játékidő fele teljesen abszurd, és a sztori szintjén is az értelmetlennel kacérkodó akciófilm, az a fajta, amit hétköznap késő este játszanak a kereskedelmi tévék, azoknak a nézőknek, akik a negyedik fröccs után már nem feltétlenül veszik észre, ha egy másik csatornán ugyanezt a filmet egy hete már megnézték, csak törjenek az orrcsontok a verekedések közben, és legyen viszonylag hideg a fröccs.
Ez a film nem is akarja megmutatni, hogyan robbant ki a forradalom: csak végigveszi nem is a történelemkönyvek, hanem inkább a színes, picit giccses képeskönyvek untig ismert eseményeit, és egy több milliárd forintból felépített díszletvárosban korhű jelmezekkel bemutatják azokat.
A legrosszabbul Farkasch járt: Horváth Lajos Ottó becsülettel próbálja élettel feltölteni a karaktert, de az sajnos teljesen üres. Rákayék sok sablont ellestek ugyan a megvetett nyugati filmekből, de azt pont elfelejtették, hogy az ilyesfajta negatív hősöknek is ki szokott derülni a motivációjuk, előtörténetük – neki nem derül ki. Ő egyszerűen csak velejéig gonosz. Ami azt jelenti, hogy a filmidő felét kitevő hajsza egyszerűen csak azért van, mert csak. Ennyi.
És ha ez még nem lenne elég, Lóth Balázs rendező többször bizonyítja, hogy sem arányérzékkel, sem ízléssel nem áldotta meg a sors. Nincs ebben a filmben semmi, amit ne mondanának el vagy mutatnának meg minimum kétszer, még a leggiccsesebb ötleteket is: már egyszer is épp eléggé féktelen hatásvadászat, amikor a nagy tüntetés közben eloszlanak a felhők, és felragyog a nap, de amikor ezt még egyszer megismétlik, ezúttal már egy magyar zászlóval az előtérben, az „ízlés” szó felforr a fejünkben és elpárolog. Hasonló a helyzet Gulya Balázs zenéjével: mindvégig, de szó szerint mindvégig az a túltoltan hősies, jelentőségteljes aláfestő zene megy, amilyet a hozzáértő zeneszerzők és filmesek kizárólag egyes jelenetek vagy a film csúcspontján engednek meg maguknak; itt azonban ugyancsak ízlésficamosan szinte a lótrágyával dobálózás közben is azt próbálják éreztetni a nézővel, hogy minden, amit lát, nagyon fontos és nagyon hősies.